David Byrne: Hogyan segítette a zene fejlődését az építészet [VIDEO]

Karriere előrehaladtával David Byrne a CBGB-től kezdve a Carnegie Hall-ig mindenhol játszott. A kérdés, amit feltesz: vajon a koncerthelyszín teszi a zenét? Előadásában azt vizsgálja, hogyan segítette elő a zenei újítást a környezet a kültéri dobolástól kezdve, a wagneri operákon át, a stadionrockig.

... a teljes cikkhez kattintson a képre>>

A View Subtitles -re kattintva állítható be a magyar felirat

A videón látható előadás teljes szövege:

Ez az a koncerthelyszín, ahol a fiatalkori szerzeményeim egy részét először előadtuk. Rendkívül jó akusztikájú terem volt. Az egyenetlen falaknak, meg a sok limlomnak köszönhetően tényleg nagyon klasszul szólt. Ezt a dalt ott vettük fel. (Zene) Ez nem a Talking Heads, mármint a képen. (Zene: Talking Heads: "A Clean Break (Let's Work)") Így a terem adottságainak köszönhetően a szöveget érteni lehetett. A dalok szövegét egész jól lehetett érteni. A hangtechnika nagyjából tisztességes volt. És nem volt nagyon visszhangos a terem. Így a ritmusok sem módosultak, pontosak lehettek. Az országban voltak még hasonló koncerttermek. Ez a Tootsie's Orchid Lounge Nashville-ben. A zenében voltak bizonyos különbségek, de a szerkezetet és formát tekintve nagyon is hasonlítottak. A közönség is hasonlóan viselkedett. Ily módon a bandáknak a Tootsie's-ban vagy a CBGB's-ben kellő hosszan kellett játszaniuk -- a hangerőnek elég nagynak kellett lenni ahhoz, hogy elnyomja az eleső, kiabáló, és egyéb dolgokat művelő embereket.

Azóta játszottam olyan helyeken, amelyek sokkal szebbek. Játszottam itt a Disney Hall-ban és a Carnegie Hall-ban és még hasonló helyeken. És mindez nagyon izgalmas volt. De arra is felfigyeltem, hogy néha a zene, amit írtam, vagy amin akkoriban dolgoztam, nem szólt igazán jól ezekben a nagyobb koncerttermekben. Valahogy megoldottuk, de sokszor ezek a csarnokok nem passzoltak igazán ahhoz a zenéhez, amit csináltam, vagy csináltam addig. Így feltettem magamnak a kérdést: vajon kimondottan bizonyos helyszínekhez írok zenét? Van a fejemben valami koncerthelyszín, amikor zenét szerzek? Lehet, hogy ez egyfajta alkotómodell? Vajon mindannyian úgy alkotunk, hogy közben egy helyszínre, környezetre gondolunk?

Most pedig Afrika. (Zene: Különböző művészek: "Wenlenga") A legtöbb populáris zene, amit ma ismerünk, nagyrészt Nyugat-Afrikában gyökerezik. És ott a zene, úgy mondanám, a hangszerek, a bonyolult ritmusok, a játék módja, a felállás, a kontextus, minden tökéletes. Minden tökéletesen működik. A zene tökéletesen működik abban a környezetben. Nincs nagy terem, ami visszhangot keltene és összemosná a ritmusokat. A hangszerek elég hangosak ahhoz, hogy kierősítés nélkül is hallhatóak, stb. Nem véletlen. Tökéletesen illik ahhoz a bizonyos kontextushoz. Viszont szétesne egy ilyen környezetben. Ez egy gótikus katedrális. (Zene: Thomas Tallis: "Spem In Alium") Egy gótikus templomban az efféle zene tökéletes. Nem vált hangnemet. A hangok hosszan kitartottak. Tulajdonképpen szinte nincs is ritmus. És a terem hízeleg a zenének. Valójában tökéletesíti azt. Ez az a terem, amelyhez Bach komponálta műveinek egy részét. Ez az orgona. Nem olyan nagy, mint egy gótikus katedrális, így neki van lehetősége némileg bonyolultabb szerzeményeket írni. Ő, igazán innovatív módon, hangnemeket tud váltani feltűnő disszonancia kockázata nélkül. (Zene: Johann S. Bach: "Fantasia On Jesu, Mein Freunde")

Ez kicsivel később van. Ezek olyan termek, amelyekben Mozart komponált. Azt hiszem, valahol 1770-ben vagyunk, nagyjából ott. Kisebbek a termek, még kevésbé visszhangosak, így kedvére díszítheti a zenét, amely egyúttal nagyon bonyolult is -- és működik. (Zene: Wolfgang A. Mozart: F-dúr szonáta K. 13) Tökéletesen illik a teremhez. Ez a La Scala. Ugyanabból a korszakból való. Azt hiszem, 1776 körül épült. A közönség tagjai ezekben az operaházakban akkoriban, amikor megépültek, odakiabáltak egymásnak. Ettek, ittak, és bekiabáltak a színpadon lévőknek, mint ahogy a CBGB's-ben, és ehhez hasonló helyeken szokás. Ha tetszett egy ária, akkor üvöltöttek, és azt kérték, szólaljon meg még egyszer ráadásként, nem az előadás végén, hanem ott azonnal. (Nevetés) És hát így nézett ki egy operaélmény. Ez az az operaház, amit Wagner építtetett magának. És a terem mérete nem olyan nagy. Kisebb, mint ez. De Wagner bevezetett egy újítást. Nagyobb zenekart szeretett volna. Egy kicsivel több bombasztikusságot. Úgyhogy megnövelte a zenekari árok méretét, hogy több alacsonyabb hangfekvésű hangszert tudjon idetenni. (Zene: Richard Wagner: "Lohengrin / A III. felvonás előjátéka"

Rendben. Ez a Carnegie Hall. Nyilvánvaló, hogy az efféle dolog népszerűvé vált. A termek egyre nagyobban lettek. A Carnegie Hall tisztességes méretű. Nagyobb a hangversenytermek egy részénél. És ezek jóval visszhangosabbak, mint a La Scala. Körülbelül ugyanebben az időben, Alex Ross szerint, aki a New Yorkernek ír, érvényesülni kezdett egy szabályféleség, hogy a közönségnek csöndben kell lennie, nincs többé evés, ivás, a színpad felé óbégatás vagy egymás közt pletykálkodás előadás alatt. Nagyon csöndben kellett lenniük. Ily módon ez a két dolog együtt egy újfajta zenéhez vezetett, amely leginkább ezekben a fajta termekben érvényesült. Ez azt jelentette, hogy lehet szélsőséges dinamika, amely nem szerepelt másfajta zenében. A csendes részek hallatszottak, amelyeket egyébként elnyomott volna a csevegés és kiabálás. Ám a visszhangosság miatt a Carnegie Hallhoz hasonló termekben a zene ritmikája talán kicsit háttérbe szorult a textúra javára. (Zene: Gustav Mahler: "VIII. Esz-dúr szimfónia") Ez Mahler. Úgy néz ki, mint Bob Dylan, de Mahler. Ez Bob legújabb lemeze volt, igen.

(Nevetés)

Ugyanekkor jelent meg a populáris zene. Ez egy jazz zenekar. Scott Joplin szerint a zenekarok hajókon és klubokban játszottak. Ismét zajos környezet. Táncosoknak játszanak. Voltak olyan részei a daloknak -- a dalok különböző részekből álltak -- amit a táncosok különösen szerettek. És akkor azt mondták: "Játsszátok el azt a részt újra!" Nos, ugyanazt a részt csak bizonyos ideig lehet folyamatosan egymás után játszani a táncosok számára. Így a bandák új dallamokat kezdtek el improvizálni. És megszületett egy újfajta zene. (Zene: W.C. Handy - Ethel Waters: "Royal Garden Blues") Ezeket főként kisebb termekben játsszák. Az emberek táncolnak, kiabálnak és isznak. Így a zenének elég hangosnak kellett lenni ahhoz, hogy hallatszódjon. Ugyanez igaz -- mert ez a század elején volt -- az egész 20. század könnyűzenéjére, legyen az rock, latin zene vagy bármi. Az élőzene nem változott olyan sokat.

Változott úgy a 20. század első harmadában, amikor is ez vált a zene egyik elsődleges csatornájává. Ez pedig az egyik módja annak, ahogyan a zene eljutott oda. A mikrofonok lehetővé tették különösen az énekesek, de a zenészek és zeneszerzők számára is, hogy teljesen megváltoztassák a zenét, amelyet írtak. Korábban annak nagy része, ami a rádióban ment, élőzene volt, de az olyan énekesek számára, mint Frank Sinatra, ott volt a mikrofon, amivel olyan dolgokat tudtak művelni, amiket korábban, mikrofon nélkül soha. Az őt követő énekesek még messzebb mentek. (Zene: Chet Baker: "My Funny Valentine") Ez Chet Baker. És ez a fajta dolog lehetetlen lett volna mikrofon nélkül. Lehetetlen lett volna rögzített zene nélkül is. Közvetlenül a füledbe énekel. A füledbe suttog. A hatás hátborzongató. Olyan, mintha ez a pasas melletted ülne, ki tudja, mit suttogva a füledbe.

Úgyhogy ezen a ponton a zene szerteágazott. Van élőzene és van rögzített zene. És már nem kell, hogy ezek teljesen megegyezzenek. Most már vannak ehhez hasonló helyszínek, diszkók, és vannak zenegépek a bárokban, ahol így még zenekarra sincs szükség. Nincs szükség élőben fellépő zenészekre egyáltalán. És a hangtechnika jó. Az emberek elkezdtek specifikusan diszkók számára zenét készíteni, és a megfelelő hangtechnikához. És, mint a jazz esetében, a táncoló közönség jobban kedvelt egyes részeket, mint másokat. Úgyhogy a korai hip-hopos srácok loopoltak bizonyos részeket. (Zene: The Sugarhill Gang: "Rapper's Delight") Az MC szöveget improvizált ugyanúgy, mint ahogyan a jazz zenészek dallamokat rögtönöztek. Megszületett egy újfajta zene.

Az élőzene, amikor hihetetlenül sikeressé vált, végül olyan helyszíneken kötött ki, amelyek valószínűleg a világon a lehető legrosszabb akusztikai feltételekkel rendelkeznek, sportstadionokban, kosárlabda- és jégkorongcsarnokokban. A zenészek, akik ott kötöttek ki, megtették, amit tudtak. Létrehozták azt, amit most már arénarocknak nevezünk, ami közepes sebességű balladákat jelent. (Zene: U2: "I Still Haven't Found What I'm Looking For") Megtettek minden tőlük telhetőt, lévén, hogy ilyen helyszínhez írtak. A tempó közepes. Nagy hangzása van. Inkább társas szituáció, mint zenei szituáció. És bizonyos értelemben a zene, amit ehhez a helyhez írnak, tökéletesen működik.

Úgyhogy újabb helyszínek jöttek létre. Ezek közül az egyik az autó. Én az autórádióval nőttem fel. De az azóta továbbfejlődött. Az autó egésze fontos színtere a zenének. (Zene: Lil' Jon & the East Side Boyz: "Who U Wit") A zene, amire azt mondhatjuk, autók hangrendszerére írnak, tökéletesen működik azon. Lehet, hogy otthon nem azt hallgatod, de az autóban tökéletesen működik -- széles frekvenciaskálával operál, nagy basszusok és magasak, az ének pedig valahol középen. Az autós zenét megoszthatod a barátaiddal.

Van még egy másik újféle helyszín, a privát mp3-lejátszó. Feltehetően ez kizárólag a keresztény zenéhez való. (Nevetés) És bizonyos tekintetben olyan, mint a Carnegie Hall, vagy amikor a közönségnek csendben kellett maradnia, mert ezzel minden egyes részlet hallhatóvá vált. Más tekintetben viszont inkább a nyugat-afrikai zenéhez hasonlít, mert ha a zene az mp3-lejátszóban túlságosan elhalkul, felhangosítod, és a következő pillanatban a füledet szétrobbantja egy hangosabb passzus. Úgyhogy ez nem annyira működik. Azt hiszem, a popzenét ma részben ezekre a lejátszókra írják, ehhez a fajta személyes élményhez, ahol hallani a legapróbb részleteket is, de a dinamika nem változik annyit.

Így hát feltettem magamnak a kérdést: rendben, akkor ez az alkotásnak egyfajta modellje, ez az adaptáció, amit csinálunk? És vajon máshol is ez történik? Nos, David Attenborough és mások szerint is a madarak is ezt teszik. A lombok között élő madaraknak, ahol a levél sűrű, általában magas hangfekvésű, rövid és ismétlődő hívóhangjaik vannak. A földön élő madaraknak pedig rendszerint alacsonyabb hangfekvésű a hangjuk, hogy ne torzuljanak, amikor visszaverődnek az erdő talajáról. És az olyan madaraknak, mint a szavannai veréb, általában zümmögő hangjuk van (Hangklip: szavannai veréb-ének) hívóhangként. És kiderült, az effajta hang a leginkább energiatakarékos és praktikus módja, hogy hívásuk hangja a mezőkön és a szavannákon át is terjedjen. Más madarak, mint ez a tanager, adaptálódtak egyanazon fajon belül. Az USA keleti partján élő tanagernek, ahol az erdő valamivel sűrűbb, van egyfajta hívóhangja, a másik, nyugati parton élőnek pedig (Hangklip: skarlát tananger-ének) másféle hívószava van. (Hangklip: skarlát tanager-ének) Tehát a madarak is csinálják.

És azt gondoltam: Nos, ha ez az alkotás egy modellje, ha zenét szerzünk, de legalábbis annak formáját e kontextusokhoz írjuk, és ha a festményeinket galériák és múzeumok falaira festjük, és ha szoftvert meglévő operációs rendszerekhez írunk -- nos, ez így működik? Igen. Azt hiszem, ez evolúciós. Adaptív. De az élvezet, a szenvedély és az öröm ettől még ott van. Ez a fordított szemlélet, a hagyományosabb, romantikus szemlélettel szemben. A romantikus szemlélet szerint elsődleges a szenvedély, majd következik a kiáradó érzelem, és aztán ez valamivé formálódik. Én azt mondom, a szenvedély így is ott van, de az edényt, amelybe ezt befecskendezzük és beleöntjük, azt alkotjuk meg először ösztönösen és intuitíven. Már tudjuk, merre irányul az a szenvedély. De a perspektívák ilyetén ütköztetése érdekes.

Thomas Frank, az író, azt mondja, ez magyarázatot adhat arra, miért szavaznak bizonyos emberek saját érdekük ellenében, hogy a választók, sokunkhoz hasonlóan azt feltételezik, ha valami olyat hallanak, ami őszintének hangzik, ami zsigerből jön, ami szenvedélyes, akkor az hitelesebb is. És arra szavaznak. Így, ha valaki tettetni tudja az őszinteséget, ha tettetni tudja a szenvedélyt, jobb az esélye, hogy megválasszák, ami elég veszélyesnek tűnik. Szerintem ez a kettő, a szenvedély és az öröm nem zárják ki kölcsönösen egymást.

Talán a világnak épp arra van szüksége, hogy ráébredjünk, olyanok vagyunk, mint a madarak. Alkalmazkodunk. Énekelünk. És mint a madaraknál, az öröm akkor is ott van, ha meg is változtattuk azt, amit csinálunk, hogy illeszkedjen a környezethez.

Nagyon köszönöm.

(Taps)

forrás: ted.com

Követheti ötleteinket a facebookon, kérheti friss cikkeinket emailben vagy feliratkozhat az RSS csatornánkra: